Sárvár 6/12/24 órás futás 2017 - élménybeszámoló

A tegnapi napon önkéntesünk, Futó Nagykövetünk, Valter Éva, korosztályos 3. helyezettként végzett a Sárváron megrendezett 6/12/24 órás futáson, 12 órás egyéniben, 108.9 km-el. Ezzel is szeretnénk népszerűsíteni a sportot, azon belül is a futást. Alább olvashatjátok Éva élménybeszámolóját:
„Amikor Sárvárral kapcsolatban terveztem, a következő célokat tűztem ki: 12 órát folyamatosan futni, jó futómozgással, nem belesétálni, csak a frissítések miatt megállni rövid időre, nem feladni korábban, min. 80 km-t összeszedni, a 100 km lenne az álom, durva sérülések nélkül, másnapra munkaképesen, esetleg dobogós helyezés, mivel korosztályonként díjaznak, és engem már a 45-49-es korosztályba soroltak, ahol jobbak az esélyeim 45 évesen.
Előljáróban elmondhatom, hogy a terv bőven túl lett teljesítve: sikerült 12 órán keresztül folyamatosan szép tempóval futni, jó futómozgással, egyszer sem sétáltam bele. A 12 órából 26 percet frissítettem csak mindösszesen, és 11 óra 34 percet effektíve futottam. A feladás fel sem merült. 108.9 km-t sikerült összegyűjteni, ami még az álom 100 km-t is meghaladta. Mind időben, mind távolságban messze túlszárnyaltam eddigi teljesítményemet. A talpbetét probléma miatt, amiről később majd írok, lett egy vízhólyagom és két körmöm bánta, de azt hiszem, ez nem történik meg, ha nem felejtem otthon a talpbetéteket, azaz akkor a sérülésmentesség is maradéktalan lett volna. Munkaképes leszek holnap, leszámítva a lábujjaim érzékenységét. És a hab a tortán, hogy Maráz Zsuzsa után 3. helyezett lettem a korosztályomban, alig bírtam elhinni :)
No, lássuk a részletes sztorit :)
Akik ismernek, tudják, hogy még csak 3 éve kezdtem el futni. Ebből a 3 évből az első év napi 5km kutyafuttató egészségügyi kocogást jelentett. A második évben jutottam el a félmaratoni távig, és kezdtem el versenyezni, havonta egy félmaraton versenyen vettem részt. Rá egy negyedévre már az első maratonomon indultam, majd újabb negyedév múlva a Balaton Szupermaratonon, ami már hellyel-közzel ultrafutásnak tekinthető. Folytattam a havi egy versenyen való részvételt, hol félmaraton, hol maratoni távokon, egyszer-egyszer afölött, mindig újabb célokat tűzve ki, hol gyorsaságra, hol távolságra gyúrtam. Az idén másodjára indultam a BSZM-en, és a sikeres felkészülésen felbuzdulva döntöttem úgy, hogy elindulok az első igazi ultra versenyen. Ennek az is oka, hogy 45 évesen már nem gondolom, hogy gyorsaságban annyit fejlődhetnék, viszont sok olyan tulajdonsággal rendelkezek, amik még hozhatnak sikereket az ultrafutásban, ahol a táv a lényeg: tudok reális, előrevivő célokat kitűzni; tudok ezekhez jó terveket készíteni, és képes vagyok ezeket a terveket kellő rugalmassággal, de egyben keményen és következetesen be is hajtani magamon; szorgalmas vagyok; szívós, kitartó; jól viselem a fájdalmat, a fizikai megpróbáltatásokat; jól tudok koncentrálni; jól tudok mentális technikákkal segíteni a testemnek, hogy tegye a dolgát; elég jól érzem, hogy a testemnek mire van szüksége a célok eléréséhez; erős gyomrom van a futás közbeni energia és folyadékpótláshoz; nincs egy érzékeny-kényes bőröm (lásd kidörzsölődések, vízhólyagok). Ezek mind nagyon hasznos tulajdonságok az ultrához :)
Először az UB-t akartam választani, de Vica barátnőm lebeszélt róla, mondván, túl nagy lenne az ugrás mind időben, mind távolságban. Ajánlotta inkább Sárvárt, a 12 órás egyénit, mint következő reális célt, ahol a segítőnek is sokkal könnyebb dolga van, és én megfogadtam a nálamnál tapasztaltabb javaslatát.
Már péntek délután leutaztunk Sárvárra, mert a rajtszámokat csak este 17:00-20:00 közt lehetett átvenni. Vacsoráztunk egy jót, és 22:00-kor ki is dőltünk. A Várkert Panzióban sikerült szobát foglalnunk, ami fizikailag tökéletes volt. A szobánk ablaka a pályára nézett :) Az autónkkal a pálya mentén sikerült leparkolnunk, egyben a száláshoz is közel, és másnap reggel még időben a férjem a kocsi végében állította fel a kis camping asztalt és széket, amit majd frissítéshez fogunk használni. Mindent levittünk a kocsi csomagtartójába, amire csak szükségem lehetett a 12 óra futás alatt. A sárvári vár parkja körül hitelesített aszfalt körpályán, ami cirka 1 km hosszú, fogunk körözni mintegy 190-en, ki 6, ki 12, ki 24 órán keresztül. Így km-enként találkozhatsz a segítőddel, ha bármire szükséged van.
Pocsék éjszakám volt. A férjem ágya rettenetesen nyikorgott. Nehezen is aludtam el, aztán meg felébredtem hajnali 3-kor, és 1-2 órát virrasztottam. Azt hiszem, izgultam, mindenfélén kattogott az agyam, nem tudtam leállni. Ez lesz életem első igazi utlrafutó versenye, ilyenen még nem indultam, nem volt tapasztalatom. Ráadásul a hajnali virrasztás közepette hasított belém a felismerés, hogy 3 bejáratott futócipőt is hoztam, mindegyiket frissen javította a cipész (mert minden cipőt kilyukasztok a kislábamujjánál 2 hónap után, és most fedeztem fel, hogy a Cipőkontroll Kft. képes ezt 3000 Ft-ért megcsinálni, és akkor nem kell kéthavonta soktízezerért új cipőt vennem :) DE mindhárom cipőbe az eredeti talpbetét maradt benn, és az összes egyedi talpbetétemet otthon felejtettem. Fogalmam sem volt, hogy ez mennyire okoz majd problémát. Másnap reggel a férjem nyugtatgatott, hogy majd meglátom, rájövök, mennyivel könnyebb futni a súlyos betétek nélkül, és én hinni akartam neki, hogy még jobb is lesz nélkülük. Szóval, lényeg a lényeg, hiába feküdtünk le időben, végül csak 5 órát aludtam a verseny előtti éjszakán, ami nekem kevés, 7-7.5 óra számomra az ideális.
Reggel 2.5 órával a start előtt keltem, már megvan a szokásos verseny előtti rutinom. Elkészítettem a banános mazsolás mézes zabkásámat, plusz ezúttal egy termosz mézes citromos gyümölcsteát, lévén elég hideget mondtak reggelre és estére. Esőt is ígértek, meg szelet. Ebből egyelőre csak a hol felhős, hol napos látszódott, és hogy 6 fok volt odakinn, ami – valljuk be - nem túl meleg. Banános mézes fehérjeturmixot is csináltam kókusztejjel, mert javasolták, hogy 3 óra feletti futásnál már fehérjét is érdemes pótolni. Aztán a szokásos forró zuhany. A férjem is felkelt közben, és segített a citrusokat kifacsarni. Literenként 2 citrom, 2 mandarin és 3 narancs ment a házi készítésű izóba, és ebből 4 adagot kellett legyártani a 12 órára, úgyhogy nagyon hálás voltam neki, hogy megspórolta nekem ezt a komoly fizikai munkát :) Én csak összeállítottam az ivós tasakok tartalmát, került bele még egy evőkanál Mg ampullából, 1 evőkanál méz és 3 csipet só, plusz fél liter ásványvíz. Vittünk le még cerbonaszeleteket, ropit, koktélparit, citromszeleteket, sonkát és datolyát, kólát és vizet. Mire elkészültünk mindennel, ideje volt öltözködni, a kritikus kidörzsölődéses helyekre vazelin, fodrászolás. Úgy döntöttem, hosszúujjú technikai pólóban és téli futósnaciban indulok. A startig melegítőfelsőt is viseltem, de azt start előtt odaadtam a férjemnek. Ja igen, és futós hátizsákkal futottam végig, így döntöttünk, nekem ez nagyon bejött. Nem kell a kezemben semmit cipelni. Nem kell megállnom, ha megszomjazok. Akkor iszok, amikor éppen regisztrálom, hogy hidratálnom kell, menet közben bármikor. Barátunk, Steve, a start előtt rámkérdezett: „Ezt komolyan gondoltad?” Mármint a zsákot. SENKI MÁS nem futott zsákkal, csak én. Steve elmondta a véleményét, hogy egy ilyen versenyen szerinte botorság cipelni azt a plusz 1 kg-ot 80-100 km-en át, mikor minden körben ott van a segítőd, és azt eszel-iszol, amit akarsz. Jól el is bizonytalanított, elég hülyén éreztem magam, de már nem volt mit tenni, így készültünk, így terveztünk, ez most már így lesz. Majd meglátjuk, hogy ez mennyire volt egy amatőr döntés.
Megindultunk, eleinte még kicsit tömöttebb alakzatban, aztán szép lassan szétoszlottunk a pályán. Azért azt elmondanám, hogy én a szervezők helyében igyekeztem volna már kiharcolni egy pálya felújítást, ha én szerveznék itt 16 éve országos bajnokságot. A környező utcák sokkal jobb állapotban voltak, mint az 1km-es körpálya egyes szakaszai. Voltak repedések, kátyúk, töredezettség, egyenetlenség, hupsznik-hüpsznik, amikre oda kellett figyelni futás közben, hogy ki ne törd a bokádat. De az jó volt, hogy kényelmesen lehetett haladni, volt hely előzésre, nagyon eloszlott az a 190 ember az 1 km-es pályán. Ja, és én beruháznék egy profi Speaker-re is, rengeteget dobna az esemény színvonalán, ha név szerint kiszólna a Speaker a futókhoz, és segítő adatokat, igazi lelkesítő szavakat hallhatnánk, ami mosolyt csal az olykor elgyötört arcokra.
5:xx perc/km-es körökkel indítottam az első 21 km-en, majd 6.xx-el folytattam. Csak a legvégén volt néhány 7.xx-es köröm. A női híres ultrafutókat jobban ismerem: Maráz Zsuzsa és Lubics Szilvi verte rám a köröket elég gyakran. Azt hittem, 24 órást futnak, de aztán kiderült, hogy a 12 órásban indultak, mint én. Végül azt is megtudtam, hogy Lubics Szilvi fiatalabb korosztályban, de Maráz Zsuzsával egy korcsoportban vagyok. Tehát az első hely már kilőve ;)
A férjem kicsit aggódott megint, mint mindig, hogy túl gyors a tempóm, de én úgy éreztem, hogy felesleges lenne ennél lassabban menni, ez egy kellemes utazósebesség volt, hasonlóan a BSZM-hez, úgy éreztem, hogy ez tartható lesz végig. A pulzusom 150-160 körül mozgott, ha egy-egy előzésnél, vagy egy túl jó zeneszámnál felszaladt 170-re akkor lassítottam egy kicsit, vettem néhány mély levegőt, és akkor szépen visszaállt 150-160 körülre, az nekem egy nem elsavasodós, sokáig fenntartható pulzus.
2 óra 14 perckor kezdett el fájni a jobb lábam. A nagylábamujja, és a mellette lévő kislábujj. Mondtam is a körben a férjemnek, hogy ez a hiányzó egyedi talpbetét miatt van sajnos, és hogy ezen elbukhatom az egész versenyt. A férjem biztatott, hogy nem lesz gond. Ezek után pár óra enyhén fogszorítós futás következett, mert a lábam eléggé fájt. Különösen kellemetlen volt a frissítések miatti megállás után újraindulni. Éreztem, hogy a lábujjkörmeim nem élik túl ezt a futást. Aztán szerencsére vagy nem, egy idő után már éreztem a térdemet, majd a csípőizületemet is, és ezek fájdalma elterelte vagy eloszlatta a figyelmemet a lábaimról. Kb. 4 óra után már úgy éreztem, hogy megyek, mint a gép, és nem fáj igazából, a fogszorítás megszűnt.
Hálás köszönet minden szurkolónak, annyira jólestek. Volt egy férfi, aki kb. a pálya másik felén alakította ki a törzshelyét, mint a férjem, és majdnem minden körben tapsolt, hajrázott, rengeteg energiát adott, egy perdületet, ami egészen a férjemig repített :) Nagyon jó volt összefutni, látni, ahogy köröznek, Steve-el, Fosztó Zsolttal. Később tündéri volt Lakatos Évi, aki befutott Zsolt frissítő pontjára, és nekem is szurkolt. Cukik voltak a Suhanj-osok. Megható volt látni a sok segítő családtagot, barátot, futótársat, mert mi futók nem fáztunk, de a segítők nagyon! Hideg volt ahhoz, hogy 12 órát kinn állj, ülj ebben az időben. Szegény férjem is fázott, pedig felül 4 réteg ruha volt rajta, alul 2. Még akkor is fázott, mikor beült a kocsiba. Mondjuk én mondtam, hogy hozzuk el a téli kabátját és egy plédet, és nem hallgatott rám, pedig jól jött volna. A férjem még csak enni sem ment el. Ott volt végig a 12 órában, és csak rágcsákon élt. Szóval, le a kalappal, segítők!
Elég nagy szerencsénk volt az időjárással. Minden prognózis szerint esnie kellett volna, de néhány cseppel megúsztuk. Én azt sem bántam, hogy a nap csak elég keveset sütött ki, éreztem, hogy ha folyamatosan sütne, akkor át kellene öltöznöm, hiszen a fekete technikai hosszúujjú csak felhős időben volt jó. Még így is kellett egy ruhacserét eszközölnöm: 2 óra után ki kellett állnom, hogy levegyem a téli futónacit, és átcseréljem egy háromnegyedes nyárira, mert túl meleg volt a lábszár kompresszióssal együtt a téli. Este 8 körül viszont a viharos szél megérkezett, de én ezt sem bántam, felélénkített. Igaz, megint ki kellett állnom, hogy felvegyem a futós melegítőfelsőt, ami bezippzározva soknak bizonyult, de lehúzott zipzárral pont jó volt. Először csak karvédőt akartam felvenni, de a Spuriban rossz méretet adtak (remélem, kicserélik), annyira szorított, a férjem alig bírta felrángatni, én meg nem bírtam benne létezni, pedig hőmérséklet szempontjából pont ideális lett volna, ezek után jött a melegítőfelsős kényszermegoldás. Amikor aztán megjöttek a durva széllökések, és a nap is lement, már a zipzárt is felhúztam, és akkor sokáig így volt ideális az öltözékem. A legvégén még egy kesztyűt is felvettem. Sokat küzdöttem még a pólómmal, ami folyton felcsúszott, és a rajtszámtartó övvel, ami a pólóval együtt csúszkált. Körönként legalább 2x kellett igazgatnom. Valaki elárulhatná, hogy lehet ezt megúszni :-/ És a menetszéltől folyamatosan folyt az orrom. Másnap rendesen érzékeny volt az orrcimpám körül. Kiszámoltam, hogy körönként min. 2-3x kifújtam az orrom, az több, mint 200-300 orrfújás, nem csoda, hogy kidörzsölődött. Másoknak nem folyik az orra futás közben? :)
A hidratálás nem ment úgy, mint edzéseken. Általában 3 óra alatt megiszok egy literrel, most 4.5 óra után kellett először cserélni. Épp csak megkezdtem a 4. zsák izót, csak 3 liter fogyott el a 12 óra alatt. A zseléket viszont szépen toltam, eleinte 45 percenként, utóbb már csak óránként. Itt is elkövettem egy hibát, elszámoltam, hogy mennyi zselé kell 12 órára, ha 45 perces közökkel számolunk. 12 db-ot vettem, pedig 16 kellett volna. Szerencsére a sok édes íz mellett ettem kis ropit, gulyáslevest, kenyeret, sonkát, koktélparadicsomot, és ezzel ki tudtam tolni a zseléket annyira, hogy a rajtcsomaghoz kapott ajándék zselével együtt pont pöccre elég lett a zselé, fenntartotta végig egyenletesen a teljesítményemet.
Ha kiálltam frissíteni, sosem ültem le, állva maradtam, kicsit rogyasztott térdekkel (nem tudtam volna kiegyenesíteni), és megkértem a férjemet, hogy egy kicsit masszírozza át a lábaimat addig is, amíg magamba diktálok egy-két falatot. Így könnyebb volt újra nekiindulni, nem merevedtem el annyira az állásban.
Nekem a sötétedés is jó volt. Szeretek sötétben futni. Az utcai lámpák jól bevilágították a pályát, nem kellett fejlámpa. Ahogy besötétedik, az ember jobban magába fordul, a zene még jobban kitöltötte a fejemet, az egész testemet, és könnyebb volt tartani a ritmust.
A BSZM-en jöttem rá, hogy a zene nekem mennyit segít. Megoldottuk technikailag, és 12 órán át én végig zenével futottam, nagyon jó volt!
Valamikor 10 óra futás után tűnt fel, hogy a többi futó minden kör után kiáll, és azt nézi, hogy hanyadik a versenyben. Óriási idő és energiapocsékolásnak véltem, hogy minden körben megállnak és a kijelzőt bámulják. Ugyanakkor kíváncsi lettem, hogy vajon hanyadik vagyok. 3 kör alatt kitapasztaltam, hogy hogyan kell futás közben lenézni az infót a kijelzőről megállás nélkül, és döbbenten láttam, hogy korosztályos 3. vagyok, azaz dobogós. Még hátravolt 2 óra. A körben megkértem a férjem, próbálja kinyomozni, hol van a 4. helyezett, mennyire kell tepernem még két órán keresztül, hogy megtartsam ezt a dobogós helyezést. 2 kör múltán a férjem sikerrel járt, megtudta, hogy 4. helyezett 30 km-el mögöttem jár, tehát már biztosan nem ér utól akkor sem, ha én most itt kiállok, a 2. helyezett viszont 10 km-el előttem, úgyhogy őt sem tudom már utólérni, 3. vagyok, leszek. Ennek nagyon örültem, nem volt terhe már a dolognak, csak futottam tovább, ahogy jólesik. Akkor már tudtam, hogy ha semmi váratlan katasztrófa nem történik, meglesz az álom 100 km, sőt még valamivel több is. És egy dobogós helyezés! Hát ez fantasztikus!
Többen várták a viharos széllel az esőt, úgy éreztem, az sem lenne gond. Jól mentem. Nem fáztam. A 8. óra után már énekelgettem, néha táncolgattam futás közben. Jól éreztem magam :)
Az utolsó órában már a köröket számoltuk. A férjem mondogatta: még 8 kör, még 6, még 4, már csak 2. Az utolsó körnél aztán mellém csapódott, hozta a meleg polárt, a meleg teás termoszt, az esőkabit, és futott velem. Már majdnem megvolt a 108 km. Kitaláltam, hogy még a 108 legyen meg, mert a jóga maratonon is 108 Napüdvözletet csinálunk. „Húzzuk meg!” – kiáltottam fel, és meglódultam 5:00-ösben. És meglett a 108 :) Egyéni rekord: 12 óra futás, 163-as átlagpulzussal, 6.25 perc/km átlagsebességgel, 6900 kcal-át égettem el.
Megszólalt a 12 óra végét jelző sziréna. Még jó, hogy a férjem ott volt velem, mert a csontrezgéses fejhallgató elnyomta a hangját :) Megálltunk, kb. a pálya túlsó végében, mint ahol a kocsink állt, felöltöztem egy réteget, ittam meleg teát, de nem ültem le, nyújtani sem tudtam, rogyasztott térdekkel, a térdeimre támaszkodva vártam, hogy megmérjék, meddig jutottam. Közben megtapsoltuk a pályán maradt 24 órásokat.
Miután megmértek, indulhattunk vissza a kocsihoz, kaptunk gratukat. Nagyon óvatosan mentem a férjemre támaszkodva, úgy éreztem, mintha a lábujjkörmeim mind felpöndörödtek volna és nagyon fájtak. Hogy tudtam ezekkel futni?
Leadtuk a chipet, a férjem összeszedte a cuccainkat, én bicegtem fel a szállásra. A lépcsőn úgy tudtam felmenni, hogy felhúztam magam a korlátba kapaszkodva. Aranyos volt ott egy hölgy, megkérdezte: „Fel tudsz menni, segítsek?” De mondtam: „Jó erős fém korlát van, menni fog :)” A szálláson aztán szokásos verseny utáni rutin: fürdés, masszázs, evés-ivás, alvás. Kb. hajnali 1-kor feküdtem le, de nem tudtam elaludni, annyira fájt a lábam, térdem. Hajnali 2-kor felkeltem, és barkácsoltam Flexagiles hideg borogatást a térdeimre. Hajnali 3-kor megismételtem a procedúrát. Aztán ébredtem 6-kor, és végül 7-kor, végül már nem is tudtam visszaaludni, mert éhes voltam :) Megreggeliztünk – ettem rendesen :) Aztán lecuccoltunk egy adaggal a kocsiba, és 1 órát szurkoltunk a 24 órásoknak a befutó előtti utolsó órában. Én papucsban! grin hangulatjel:-D Szegényekre még egy hódarás viharos szeles zuhé is szakadt az utolsó órában, nagyon bíztattuk őket, hogy kitartás.
Utána nyújtottam fenn a szobában, majd még ettünk még egy levest, és mentünk a díjkiosztóra. Tényleg 3. lettem a 45-49-es korosztályban :) Sajnos Maráz Zsuzsa, az 1. helyezett, nem várta meg a díjkiosztót, így nem tudtam kezet rázni a pillanatnyilag egyik legnagyobb magyar ultrafutó nővel. De így is nagyon happy voltam :) Valóra vált álom :) Fantasztikus érzés, hogy elterveztem, felkészültem, és képes vagyok rá, képes vagyok 12 órán át szép tempóval egyenletesen futni. Ha eddig azt mondtam, hogy én olyan „on the edge” ultrafutó vagyok, kicsit olyan koca ultrafutó, akkor most ez volt a keresztelőm. Most már tényleg kiérdemeltem az ultrafutó címet :)



Kövess minket a Facebook-on!